2012. február 28., kedd

Író Cimborák: Ovlachi Aliz: Elválasztva? Elfogyasztva!

Író Cimborák: Ovlachi Aliz: Elválasztva? Elfogyasztva!: Agócs Írisz illusztrációja Anya mindig eldugja előlem a csokit, (de az is lehet, hogy süti, innen lentről nem látom pontosan), mindenfél...

2011. március 29., kedd

Számország

Megjelent: a 'Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából' antológiában, 2011-ben
(a szerkesztő által rövidített változatban).

A mesék illusztrációit Csilléry Orsolya készítette.

Ez itt a mese, eredeti hosszában:


Ez a mese is úgy kezdődik, mint a többi…

Azaz, az „egyszer volt, hol nem volt” -tal…
Szóval: egyszer volt, hol nem volt… volt, egyszer egy ország, amit úgy hívtak: SZÁMORSZÁG.
Ha már eldöntöttük, hogy ellátogatunk a Számok birodalmába, mindenképpen ajánlatos egy kis helyismerettel kezdenünk.
Ez az ország, amelyben kicsi és nagy, valamint nagyon nagy Számok élnek, nincs is olyan messze tőlünk: tulajdonképpen itt van körülöttünk…Hogy ők élnek-e a mi világunkban, vagy mi élünk az övékben: nem lehet pontosan megállapítani. Sok-sok tudós próbálta már megfejteni az igazságot, de mindhiába.
Olyan bonyolult és szövevényes a Számok országa, hogy eddig még senkinek sem sikerült teljes biztonsággal eligazodnia benne… Mert ugye, nem elég, hogy mindegyiküket külön-külön meg kell ismerni, de az egyjegyű számokon kívül, mint amilyen az ötös, vagy hatos, vannak kétjegyű, háromjegyű, négyjegyű, és még ki tudja, hányjegyű számok is…
A mi mesénk azonban itt most elkezdődik. Ez a hatalmas kapu Számország kapuja.
Bejáratánál őrök állnak és feltartóztatják azokat, akik be szeretnének lépni.
Ők a Nullák. Tulajdonképpen semmi más szerepük nincs, minthogy védjék Számország határait, akárhány határa legyen is. Következésképpen, bármelyik oldaláról is próbáljuk Számországot megközelíteni,
előbb-utóbb mindenképpen beléjük ütközünk:

- Jó napot! Mi tetszik? – kérdezik igen-igen hivatalosan.

- Én csak szeretnék megtanulni számolni …- hebegjük, ők azonban nem adják fel egykönnyen.

- Számolni? Hm…..Van útlevele?

- Igen, kérem, van….azaz, hogy volt, csak éppen…most…..nem találom…

- Akkor ide nem lehet belépni. Akinek nincs útlevele, azt mi ide nem engedhetjük be. Az már bizonyos.

- Esetleg…énekelhetek valamit…

- Eh, egyetlen országba sem lehet belépni holmi énekelgetéssel!

- Akkor…..akkor rajzolhatok valamit…

- Azt sem lehet. Ide nem lehet belépni komoly útiokmányok nélkül.

Elkeseredetten már majdnem visszafordulunk, amikor az őrök szíve meglágyulni látszik: (Hiába, úgy látszik titkolt gyengéjük a muzikalitás.)

- No, hadd halljuk azt az éneklést!

Ejnye, ejnye, semmi sem jut eszünkbe… Talán… a Boci-boci tarka.. Ez az! Ezt fogjuk nekik elénekelni!
És elkezdjük:

Boci-boci tarka,
Se füle se farka,..

- Elég! Ezt már ismerjük. Énekelj valami mást! Mindig mindenki a Boci-boci tarkával próbálkozik…

- Hát jó. - és ismét gondolkodunk. És csak gondolkodunk, gondolkodunk. De semmi sem jut eszünkbe. Akkor hirtelen mégiscsak ….

-Tente, baba, tente,
Itt van már az este,
Aludj ingó-bingó,
Pici rózsa bimbó!

És már alszanak is. Hah… hiába: a számokat bizony el kell varázsolni, ha meg akarjuk ismerni azt a csodálatos világot, amelyben ők élnek….
És ez nekünk most sikerült!
A Számok világa nagyon hasonlít a miénkhez - hiszen már tudjuk, hogy tulajdonképpen itt élünk egymással már nagyon-nagyon hosszú ideje…
Ahogy haladunk Számországban beljebb és beljebb, egyre nagyobb számok tűnnek fel előttünk: először az egyesek, kettesek, hármasok és négyesek, majd az ötösök, hatosok, és nem utolsósorban a hetesek.
Jaj, de nagy is ez a Számország!
És milyen csodálatos! Hiszen a számok nagyon vidám népség ám! Mindennap születésnapi mulatságokat rendeznek: az év eleje felé az 1-esek ünneplik a születésnapjukat, majd a 2-esek következnek, és így tovább, egész álló évben tart a dínom-dánom errefelé. Olyankor száz-meg száz színes lufi repül az égbe, ha felnézel az égre, néha te is láthatsz egyet-kettőt halkan himbálózni a felhők felé…
Ezek a szép, színes lufik mind a számországi születésnapi bulikról röppentek fel egyszer a magasba.
A Számokról tudni vélik, hogy igen egészséges életet élnek: sokat sportolnak, kirándulnak, sok-sok gyümölcsöt és zöldséget esznek. Hát…bizony, tanulhatnánk tőlük…
Néha, az egészen kicsi gyerekek össze szokták téveszteni őket a Betűkkel. Ezt bizony igen nagy sértésnek veszik, nemcsak ők, de a Betűk is. Ilyenkor a Számok és a Betűk egyaránt azt szokták tanácsolni a szülőknek és a tanító néniknek, bácsiknak, hogy alaposabban magyarázzák el a gyerekeknek, mi is a különbség Számok és Betűk között. Igazság szerint, valóban van némi közös bennük, hiszen Számország és Betűország egyaránt a Kódrendszer nevű igen kiterjedt kontinensen található…
Az Emberek alig-alig ismerik Számországot. Például egészen bizonyosan azt sem tudják, hogy ebben az országban is ugyanúgy születnek a Számok, mint nálunk a kisbabák. Számország városaiban kórházak vannak, és amikor elérkezik a születés ideje, Szám mamát mentőautóval beviszik a Városi Számkórházba, ahol életet ad kicsi Számbabájának.
Az Emberek egészen bizonyosan azt gondolják, hogy ilyenkor a pici újszülött Számok számokat kapnak (azaz megszámozzák őket), de ez nem így van. Ők is nevet kapnak, mint az Emberek gyerekei.
Vannak közöttük Pankák, Katók, Izidorok, Petik, és Ferkók. Fel sem tudom sorolni, mennyi nevet ismernek és használnak a Számok országában!
Otthon a Szám mama anyatejjel táplálja kicsi Számját (aki, mint már említettük, lehet „Panka”, „Kató”, vagy bármi más.) Néha a mamák egészen különleges neveket választanak gyermekeiknek itt Számországban, mint például „Pitylepotty”, vagy „Dibdledobd”. (Ennek a jelenségnek a pontos lelki hátterét még nem sikerült a tudósoknak felderíteni, noha ezen is gőzerővel dolgoznak.)
A kicsik elsőként bölcsődébe, majd valamivel később óvodába járnak, és nem sokkal azután iskolába.
Az iskolát rendszerint nagyon élvezik, mert ott főként Számtant tanítanak. Számországban ez a legfontosabb tudomány.( Nálunk talán önismeretnek neveznék…)
Aztán, ha elvégezték az iskolát, a Számok dolgozni kezdenek. Ki-ki a maga szakterületén. Vannak ácsok, orvosok, kertészek, és persze pékek is, mert a Számok nagyon szeretik a finom péksüteményeket…
Mindenki szorgalmasan dolgozik, ezért hát Számország mára már az egész világ legjobban működő országa lett.
Amiért azonban bizonyosan érdemes ellátogatnunk Számországba, az az , hogy Számországban minden ház csokoládéból van! Megtalálható itt mindenféle és fajta csokoládé, a tejcsokoládétól a mogyorós csokoládén keresztül egészen az étcsokoládéig! (Neked melyik a kedvenc csokoládéd?)
Némi hátrányt jelent, hogy a nyári hőség idején a csokiból épült házak időnként egyszerűen megolvadnak. Ilyenkor átmenetileg krumplicukorból szoktak építkezni, ami biztosan kitart őszig, és akkor újra lehet építeni a csokoládé házat.
Valamiért, - megfejthetetlen a Számok természete! – mégis leginkább csokoládéházakban szeretnek lakni.

( A ti házatok is csokoládéból épült?)

De csodálatosképpen a Számok ennek ellenére ritkán esznek csokoládét… Hiába, ők már csak a zöldségeket és a gyümölcsöket szeretik legjobban!
És mivel a szigorú határőrök ellenére is nagyon vendégszeretők, tanulj meg egy dalt, és keresd fel őket te is mielőbb!

A ceruza

Megjelent: a 'Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából' antológiában, 2011-ben
(a szerkesztő által rövidített változatban).
Ez itt a mese, eredeti hosszában:


Különös dolgok történtek a napokban a Kukucska utcában.
Lent, a 27-es számú ház első emeletén lakott Peti, aki második osztályos volt. Amint egy napon hazafelé tartott az iskolából, talált a járdaszegély melletti fűben egy ceruzát. Első látásra teljesen hétköznapi ceruza benyomását keltette, olyanét, amilyet fillérekért lehet kapni bármelyik papír- és írószerboltban.
Peti mégis megörült neki, felkapta, és gyorsan a zsebébe dugta.
A buszmegállóhoz közeledve arra gondolt, hogy megkérdezi a lámpánál ácsorgó kisfiút, véletlenül nem hagyott-e el egy közönséges ceruzát, de abban a pillanatban lefékezett előtte a busz, ő pedig sietve felszállt, és megfeledkezett az egészről.
Hétvégén édesanyja mosáshoz készülődött, és megtalálta Peti nadrágzsebében a ceruzát.

- Fúj, milyen ócska, ronda ceruza! Mióta rágod ilyen csúnyán a ceruzáidat? – kiáltott be a szobába Petinek, de ő nem válaszolt, mert amikor képregényt olvasott, akkor az ilyesféle kérdések egyik fülén bementek, a másikon meg kijöttek.

Anya megfogta a ceruzát, és letette az előszobaasztalra. Amikor estefelé apa hazaért a munkából, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy „az én koromban még körmöst osztogattak az iskolában, ha észrevették, hogy rágcsáljuk a ceruzánkat”, és gyorsan megfeledkeztek róla.
Egy napon aztán elkezdődtek a különös, megmagyarázhatatlan dolgok a Kukucska utcában.
Először apa telefonja tűnt el nyomtalanul, majd megkerült nagy sokára, de kitörlődtek belőle a telefonszámok. Hosszas keresgélés után Jolánka néni találta meg a ruhásszekrényben, a régi ruhák között. (Jolánka néni gyermekfelvigyázó volt, aki gondját viselte Petinek, amikor a szülei dolgoztak, vagy színházba mentek). Aztán anya határidőnaplójában jelentek meg a furcsábbnál furcsább bejegyzések.
Például, hogy „fodrász”, hétfő, 11.30. Anya nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen pénteken járt fodrásznál, meg délelőtt amúgy is mindig dolgozik, de mit volt mit tenni, ha be van írva, akkor az biztosan úgy is van, úgyhogy elkérezkedett a munkahelyéről, és elment a fodrászhoz. A fodrász értetlenül bámult rá, amikor megjelent nála, de azért újra megfodrászolta anya frizuráját, és így anya szebb lett, mint új korában.
Péntekre meg az volt beírva, hogy ”szülői értekezlet”, 8.30, ami azért volt a nagyonnál is sokkal gyanúsabb, mert ki hallott még ilyet, hogy tanítási időben legyen a szülői értekezlet! Anya dohogott is egy kicsit, hogy ejnye-bejnye, meg nahát, nahát, de azért megint csak elkérezkedett a munkahelyéről, és elment Peti iskolájába. Amikor bekopogott az osztályterembe, javában folyt a magyaróra, és az egész osztálynak kikerekedett a szeme, még a tanító néninek is.
Apa komolyan aggódni kezdett anya egészségi állapota miatt, és felajánlotta, hogy ezen túl esténként majd ő mosogat, hátha akkor anya többet tud pihenni. Ettől meg úgy látszik apa lett sokkal rosszabbul.
Egyfolytában megtalálhatatlan helyekre rakta a dolgait: néha napokig keresték a slusszkulcsot, vagy a szemüveget, s amikor már kezdett apa szakálla befelé nőni az idegességtől, az akváriumban vagy a csilláron lógva találták meg őket. Apa egy napon elhatározta, hogy kideríti, mi történik a lakásban, míg nincsenek otthon. Reggel úgy tett, mintha elindult volna dolgozni, majd miután anya és Peti is kiléptek a házból, csendben visszaosont a konyhaablakon keresztül. Kis híján beleesett a bableveses fazékba, amit anya aznap reggel főzött, és még ott gőzölgött az ablak alatti tűzhelyen. Az előszobában halk neszezést hallott, mintha molyok táncoltak volna egy vékony selyempapíron. Beosont az előszobába, odalépett az asztalhoz, de az összerágott ceruza helyén csak egy sebtében kitépett noteszlapot talált. Rövid üzenet volt rajta, kesze-kusza, ügyetlen betűkkel:

„Elnézést a kellemetlenségekért, slusszkulcs a mélyhűtőben, szemüveg a mosdókagylóban.

Ágyő!

Szerető Cerkájuk.”

Bolond mese a kőről

Megjelent: a 'Nini néni és a többiek - Mesék magyar írók tollából' antológiában, 2011-ben
(a szerkesztő által rövidített változatban).
Ez itt a mese, eredeti hosszában:

Volt egyszer egy kő. Az út szélén élt, már vagy száz éve legalább.
Tavasszal sárga szirmú pitypangok vették körül, nyáron a nap fénye perzselte forrón, ősszel esők mosták tisztára a portól, és puha hó fedte télen.
Napjai nyugodt egyhangúságban teltek a faluszélen, bár bevallani még magának sem merte, hogy bizony az utóbbi ötven-hatvan évben egy kicsit már unatkozott…
Egy napon váratlanul egy éti csiga húzott el mellette szélsebesen az úton. Bukósisak, meg persze térdvédő volt rajta, nehogy megsérüljön a nagy rohanásban. Igen elcsodálkozott a kő a száguldó éti csiga láttán, hát fellapozta a nagylexikont, hogy megnézze, mi áll benne az éti csigáról? Nem tévedett, valóban az állt a lexikonban, hogy a száguldozás az a tevékenység, ami legkevésbé várható el egy csigától.
A száguldó éti csiga már mérföldekre járt, mire a kő becsukta a lexikont, és megdörzsölve a szemeit, kicsit magához tért.
- Megmondta a jó anyám annak idején, hogy mindig sapka legyen a fejemen a tűző napsütésben! – korholgatta magát a kő –Itt az eredménye a meggondolatlanságomnak! Biztosan napszúrást kaptam… - letépett hát egy lapulevelet az árok partjáról, vízbe áztatta és azzal borogatta napszúrás ellen a homlokát.
De hamarosan újabb különös dologra lett figyelmes. Egy gepárd vánszorgott felé az úton, lassan, csúszva-kúszva, mint egy reumás csiga. A kő először megijedt, és el akart menekülni a szomszédos nádasba a vadállat elől, de hamar belátta, hogy ennek semmi értelme sem volna. Valóban, a gepárd lassúbb volt a leglassúbb csigánál is…
Amikor vagy félóra múlva a gepárd végre odaért a kőhöz, megkérte a követ, hogy vacsorázzon vele. Nagyon megéhezett ugyanis ebben az eszeveszett hajszában: most kapta az értesítést, hogy egyik rokona kórházba került, elindult hát, hogy meglátogassa.
A kő először megijedt a vacsorameghívás hallatán, de aztán eszébe jutott, hogy nincs az a vadállat, amelyik őt el tudná ropogtatni, úgyhogy megterített, és vendégül látta a gepárdot. Mi más lett volna a vacsora, mint lósóska kendermaggal, frissítőnek pedig ott volt az út széléről frissen szedett kamillatea.
- Mit gondolsz, gepárd, nekem is lehetne egy különös kívánságom? Tudod, régóta dédelgetek már egy álmot, ha neked, meg a csigának sikerült, talán nekem is sikerülhetne…
- Persze, csak igyekezned kell, amíg le nem megy a nap. Ma még lehet. Csak nagyon kell igyekezned! – mondta a gepárd, és megtörölte az állát, mert végigcsorgott rajta az utolsó korty kamillatea. Nem szerette elrontani mások örömét, ezért inkább nem mondta meg a kőnek, hogy mekkora butaságnak tartja a kívánságát.
A gepárd illedelmesen megköszönte a szíves vendéglátást, és kínos lassúsággal rohant tovább, rokonlátogatóba.
- Ejnye, milyen különös nap ez… - dünnyögte magában a kő, és elgondolkodva nézett a gepárd után, aki csigalassúsággal kúszott a fövenyen. – Ki tudja, ma talán még velem is történhetnek különös dolgok. Lássuk csak!
Lehunyta a szemeit, és elképzelte, hogy szárnyai nőnek, és óvatosan felemelkedik a magasba. Látta, ahogyan távolodnak a házak, a kertek, egyre kisebbek lettek a szénaboglyák, az emberek, és végül már csak hatalmas óceánokat, tengereket látott, majd földrészeket, legvégül pedig hatalmas sötétség vette körül. A sötétségben csillagok, bolygók ragyogtak, műholdak keringtek körülötte. De a kő nem törődött velük, rájuk sem nézett, egyre feljebb és feljebb repült, mert egy vágya volt csupán kavics kora óta: belerepülni a Nap közepébe. Azt képzelte, hogy a nap fényétől majd ő is vastagon bearanyozódik, és úgy fog ragyogni, mint maga a Nap - ha nem szebben. Akkor majd visszatér a Földre, és az emberek eljönnek távoli országokból megcsodálni őt, színarany kirakatba rakják, és úgy fognak vigyázni rá, mint a szemük fényére.
Amint a Nap észrevette a feléje száguldó követ, megpróbált félrehúzódni előle, de mozdulni sem tudott. Hiába próbálta a fényét, melegét visszafogni, az sem sikerült. A kő csak repült, repült, egyre feljebb és feljebb, egyenesen a Nap közepébe.
Kezdett egyre inkább melege lenni, de hősiesen tűrte a perzselő tüzet, nem akart ugyanis gyávának tűnni a díszes égi társaság előtt. És a Nap csak sütött és sütött, egyre kibírhatatlanabbul, a kő pedig lassanként elolvadt a melegétől, hamu sem maradt belőle.

Ha az ostoba kő el nem olvadt volna, ez a mese is tovább tartott volna!

2010. május 11., kedd

A kisfiú, aki leradírozta az arcát

(Megjelent az Egyszervolt c. mesegyűjteményben, 2006-ban).

Történt egyszer, egy messzi városban, hogy egy kisfiú leradírozta az arcát.
Először csak az egyik szemöldökét tűntette el, és rém mókásnak találta a dolgot. Beállt a tükör elé, és nagyokat hahotázott furcsa ábrázatán. A szülei éppen nem voltak otthon, látogatóba mentek az egyik nagynénihez, és megengedték a kisfiúnak, hogy otthon maradjon egyedül.
A felnőttek amúgy is csupa értelmetlen dologról beszélgettek, csak elunta volna magát közöttük.
Később, amikor megint unatkozni kezdett, újra elővette a radírját, és leradírozta a másik szemöldökét is. Aztán a füleit. Kíváncsi volt, hall-e a fülei nélkül? Kiment a konyhába, a konyhaszekrényből elővett egy jókora lábast, és leejtette a földre, hogy nagyot csattanjon.

- Jé! – ámuldozott – lám, lám, fülek nélkül is milyen jól hall az ember!

És nagyokat ugrándozott örömében, hogy milyen jó mókát talált ki magának.
Majd visszament a tükörhöz, és tovább radírozott. Lassanként leradírozott mindent az arcáról, nem maradt más rajta, csak egy apró anyajegy az orra környékén. Ezt sem szerette, így hát azt is leradírozta gyorsan. Most már igazán nagyon különösen festett a tükörben. Egy darabig még elszórakozott magán, de aztán jobb ötlete támadt: megtréfálja az embereket az utcán.
Magára kapta a tavaszi kabátját, de sapkát nem vett fel, nehogy eltakarja a fejét, és kirohant az utcára. Éppen koradélután volt, a város tele volt sétálgató emberekkel, családokkal. A kisfiú hirtelen nagyon magányosnak érezte magát közöttük, és már éppen majdnem sírva fakadt, amikor mellette termett egy kislány. Nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, és nem lehetett tudni, honnan került oda olyan hirtelen. Közelebb lépett a kisfiúhoz, és alaposan megbámulta az arcát.

- De furcsa kisfiú vagy te! Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hol laksz? És hol vannak a szüleid?

A kisfiú először meglepődött, hiszen azt várta, hogy majd megijednek tőle az emberek. De úgy tűnt, senki sem ijedt meg tőle, csak komolyan és elgondolkodva nézték, mi baja lehet.
Ez kissé zavarba hozta.

- Szegény kisfiú! – törte meg egy együttérző anyuka a csendet – mennyit szenvedhetett, ha így elcsúfította magát!

A többiek nem szóltak, csak csendben álltak, közben egyetértően és szánakozva csóválták a fejüket. Ez még jobban zavarba hozta a leradírozott arcú kisfiút, aki kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Gondolta, rájuk ijeszt, így hát elkezdett dühösen fújtatni, hadonászni, vicsorogni (ez - fogak nélkül - igencsak nehéz feladatnak bizonyult). De az emberek csak jóindulatúan nevettek rajta, jobb esetben megmosolyogták, és megveregették a vállát.
Dühében beleharapott a kezükbe, és szélsebesen elrohant a közelükből, hogy ne is lássa őket. Az emberek akkor egy csapásra megfeledkeztek az együttérzésről, és felbőszülve futottak utána, esernyőket, botokat lóbálva felé. Szegény kisfiú alig tudott elmenekülni előlük. Felszaladt a lépcsőkön, és elbújt a szobájában. Fogai vacogtak és egész testében reszketett. Egyre inkább úrrá lett rajta a szorongás: hogyan fog visszakerülni az arcára az orra, szeme, szája?
Óvatosan kimászott az ágy alól, és elkezdte törni a fejét. Legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy ő maga rajzolja vissza a leradírozott arcot, de ez sehogyan sem akart sikerülni neki. Hiába rajzolt szemeket, orrot, szájat magának, a ceruza nem hagyott nyomot az arcán, akárhogy hegyezte, nyomta a bőréhez. Kétségbeesésében elővette a telefonkönyvet, és elkezdett keresgélni benne. Végignézte az „sz” betűs szavakat, talál-e benne olyat, hogy:
”Szemrajzolás”, de semmi ilyesmit nem talált. Aztán az „o” betű következett, majd az „f” betű, de sem „Orr-rajzoló”, sem pedig „Fül-rajzoló” cég nem volt benne.
Úgy tűnt, senki sem tud segíteni rajta, ezen túl arc nélkül kell majd élnie. Mit szólnak majd a szülei, ha hazaérnek? Uram Isten, mit fognak szólni? – rémült meg még jobban a kisfiú.

- Nem kellett volna leradíroznom az arcom, nem kellett volna! – kiabálta kétségbeesetten.

És akkor valaki halkan kopogtatott az ajtón. A kisfiú először nem merte kinyitni, sőt, gyorsan el is bújt az ágy alá, hátha a szülei jöttek haza. Később mégis csak előmerészkedett, és halkan kikukucskált a kémlelőn. Elképedve látta, hogy az iménti kislány álldogál ott, aki a rakparton odalépett hozzá. Lassan kinyitotta az ajtót, és a kislány belépett az előszobába.

- Milyen maszatos az arcod! Sírtál? – kérdezte kedvesen a kisfiútól. A kisfiúnak jólesett a kedvessége, mert őszintének érezte.
- Sírtam – vallotta be, és elcsodálkozott rajta, hogy a kislány látja a könnyeit, pedig azok nem is látszanak.
- Nem tudom visszarajzolni az arcom – panaszolta el a kisfiú – pedig már nem akarok arcnélküli kisfiú lenni… nem valami szép ugyan az orrom, és van egy csúnya anyajegy is rajtam, de akkor sem akarok többé arcnélküli lenni…
- Miért nem kéred meg a leges-legjobb barátodat, hogy rajzoljon neked egy arcot? – kérdezte a kislány. – Én ebben a helyzetben biztos a legjobb barátomat kérném meg, hogy segítsen nekem.
- Nekem nincsenek barátaim. – felelte a kisfiú.
- Az meg hogy lehet? – kérdezte a kislány őszinte megdöbbenéssel. – Barátai mindenkinek vannak. Vagy nem? – kérdezte önmagától elbizonytalanodva.
- Nem hiszem, hogy mindenkinek vannak barátai – felelte a kisfiú. – Biztosan vannak olyan emberek, akik magányosak, mert nincsenek barátaik…
- Hát, jó. Akkor leszek én a barátod, ha akarod. Én úgyis tudok barát lenni, sok embernek vagyok a barátja, van benne gyakorlatom. Akarod?
- Hát, jó. Legyél.

Azzal elővették a színes ceruzákat, és a kislány óvatosan visszarajzolta a kisfiú arcát. Először a leradírozott szemöldököket, majd a füleit, éppen abban a sorrendben, ahogyan a kisfiú letörölte.
Barátok is maradtak sok-sok éven át, és visszarajzolták egymás arcát, valahányszor csak letörlődött valamelyiküké véletlenül.

Mézike

(Megjelent az Élni jó! c. mesegyűjteményben, 2009-ben).

Egy napon, a Kerek Erdő kellős közepében született nyolc icike-picike méhecske. Ebben még nincs is semmi különös, hiszen született már az előtt és azután is rengeteg hasonló méhecske ebben az erdőben. De közülük egynek, akit Mézikének hívtak, igen csak különös szokása volt.
Először is, azért kapta a Mézike nevet, mert már életének legelső pillanataiban élénken érdeklődött a méz, mint olyan iránt, és rögvest belevetette magát, ahol csak megpillantotta. Azt sem bánta, ha tetőtől talpig ragacsos lett, hiába intették önmérsékletre szülei, és tanították, hogy ragacsos szárnnyal nem lehet repülni. Mézike sokszor úgy beleragadt az ízletes masszába, hogy szüleinek segítséget kellett hívniuk, hogy ki tudják ráncigálni belőle. Valójában - be kell vallanunk - imádott beleragadni a mézbe…
Egyszer aztán, amikor ismét a feje búbjától a lábujja hegyéig belesüppedt, szülei bosszúsan és ingerülten hívtak segítséget kiszabadításához:
- Ejnye, bejnye, ez a gyerek már megint nyakig beleragadt a mézbe! – kiáltotta a papája, akinek már nagyon elege volt az egész rángatósdiból.
- Kérjük meg Lépes Pálékat, hogy segítsenek kihúzni a gyereket - vetette fel a mamája.
- Elegem van már abból, hogy minden nap zavarnom kell a szomszédokat emiatt a telhetetlen mohóság miatt! Menj te, és kérd meg őket. Én legszívesebben elbújnék már a föld alá szégyenemben!
- De hát ők is többször megkértek már téged, hogy szereld meg a TV antennájukat, amikor a vihar megrongálta…- próbált érvelni a méhecske mama.
- Na de nem ennyiszer! Szerintem Lépes Pál már beírt minket a noteszébe a napi teendők közé! – felelte méhecske papa szomorkás iróniával.

Közben Mézike eszeveszetten sivítozott és kapálózott, de hiába. Apró lábai mozdulni sem bírtak az aranyló, sűrű mézben.
- Apa! Anya! Segíteni! Segíteni Mézikének! – hangja egyre kétségbeesettebb és sírósabb lett, úgyhogy a szülők abbahagyták a segítségkérés fölötti vitát. Méhecske papa elindult Lépes Pálék lakása felé, és szégyenkezve bár, de ismét megkérte őket, hogy segítsenek kiszabadítani Mézikét.

Lépes Páléknak már valóban elegük volt a segítősdiből, de hát mit tehettek volna, elmentek ismét segíteni. Lépes Pál és felesége, Lépes Paulina erőteljes mozdulatokkal próbálták kihúzni a mohó méhecskét a mézből, de hiába húzták mind a négyen, ezúttal meglepetten tapasztalták, hogy igazítani sem tudnak rajta, nemhogy kihúzni.
Ismét nekirugaszkodtak, de lassanként valami aggodalom-féle kezdett kiülni verejtékező arcukra. A kis méhecske csak sivítozott, sivítozott, de meg se moccant.
- Most már aztán tényleg hívni kellene az erdei mentőszolgálatot, szomszéd! – javasolta Lépes Pál. – Még megfullad itt ez a gyerek!

Lépes Pál már szaladt is a telefonhoz, hogy hívja a mentőket.
Közben a méz vészjóslóan elcsendesedett. Mézike lecsukódott szemhéjakkal, mozdulatlanul feküdt a ragacsban.
Az erdei mentőszolgálat szerencsére igen gyorsan megérkezett.
Két mentőorvos ugrott ki az autóból, és azonnal Mézikéhez siettek, mert látták, hogy nagy a baj. Sietve különféle műszereket húztak elő orvosi táskájukból, és pillanatok alatt kiszabadították a méhecskét.
Méhecske papa már nyitotta is nekik az ajtót, hogy hordágyra téve bevigyék a kicsit a házba, de az orvos csak a fejét ingatta:

- Nem lehet. Sajnos kórházba kell vinnünk néhány napra, hiszen nem tért magához.
Méhecske mama a kezét tördelgette, Méhecske papa az ajkát harapdálta, és a szomszédok lesütötték a szemüket. Mi lesz most? A kis torkos mindig imádott beleragadni a mézbe, sohasem fogadott szót a szüleinek, akik folyton óvták ettől a veszélyes sporttól, de eddig még mindig sikerült előbb-utóbb kiszabadítani. Mi van akkor, ha ezúttal nem lesz szerencséje Mézikének?

Hamarosan a többi kis méhecske is hazatért az iskolából, és döbbenten álltak a mentőautó mellett.
Mama és papa a szomszédokra bízták a gyerekeket, és Mézike után siettek a kórházba.
Mézike kritikus állapotban volt.
Már három órája a műtőben volt, az orvosok lesütötték a szemüket, a nővérkék sajnálkoztak. Valójában senki sem bízott abban, hogy Mézike még valaha magához térhet.
Nemsokára kilépett a műtétet végző orvoscsoport a műtő ajtaján, és levették az operációs maszkjukat.

- A műtét sikerült, de Mézike még nem tért magához. Valójában nagyon szerencsés, hogy ilyen erős a szervezete. Biztosan azért, mert sok mézet eszik – mondta a főorvos.

Kisvártatva kilépett a nővérke is a műtőből, akinek a műtét után a gondjaira bízták Mézikét, és örömmel jelentette a rémült szülőknek, hogy Mézike felébredt, és azonnal mézet követel.

Néhány nap múlva a szülők megkönnyebbülten vitték haza Mézikét a kórházból, aki megígérte a doktor bácsiknak, hogy ezen túl mindig szót fogad majd a szüleinek.
És valóban így is történt, ezentúl nem naponta, hanem csak hetente egyszer ragadt bele a mézes csuporba!

Fahéjillatú karácsony

(Megjelent a Coccolino c. mesegyűjteményben, 2005-ben).

Coccolino az ablakpárkányra könyökölve nézte a késő decemberi hóesést.
Hosszú ideje várta már, hogy végre leessen az első hó, mert nagyon szerette nézegetni a hófödte dombokat, behavazott háztetőket.

- Tizenkettő…– mondta csendesen, majd elmélázva várta a következő hópelyhet, mely a nyitott ablakon keresztül az orra hegyére esett.

Az öreg kandallóban vidáman pattogott a tűz, a sötét szoba falain ugrándozva táncoltak a pajkos fények.

- Tizenhárom… - pottyant meleg orrocskájára a következő hópihe, és azonnal el is olvadt. Nem maradt más utána, csak egy leheletnyi nedvesség az orra hegyén.

Szerette a telet, most mégis unottan és magányosan könyökölt az ablakpárkányon.
Nagyot sóhajtott, majd halkan bezárta az ablakot. Csak most vette észre, hogy apró mancsai egészen elgémberedtek a hidegben, és közelebb lépett a kandallóhoz, hogy megmelengesse őket.

- Olyan szép volt a tavalyi, meg a tavaly előtti, meg az azelőtti karácsony… - sóhajtotta szomorúan. – Itt ültünk a tűz körül, mindannyian, fahéjas teát kortyolgattunk, és beszélgettünk. Nem is emlékszem már, hogy miről is beszélgettünk… Hát persze! Róka Peti (aki egyébként egy roppant kedves róka, és a legjobb barátom) elmesélt egy hosszú-hosszú történetet az ükapjáról, Vukról. Tátott szájjal hallgattuk, és közben jóízűen nevettünk. Aztán Mókus Márk barátom mesélte el egyik legendás felmenője, Misi Mókus kalandjait. Micsoda nagyszerű történet volt az!
A levegőt megtöltötte a csodálatos fahéj illata, a boldog arcokon a karácsonyfadíszek színes ragyogása cikázott, és titokban már mindenki arra várt, hogy végre megcsendüljön a picike csengettyű, mely az ajándékosztás idejét jelzi… és most senki sincs velem, egyedül vagyok…

Coccolino szemei megteltek könnyel. Ezen a karácsonyon hiába várta barátait. Nem volt fahéjillat, nem volt csengettyű, és nem voltak barátok sem.

- Vajon mi lelte őket? – tűnődött. Hiszen tegnap, amikor összefutott Nyuszival, Nyuszi rendkívül zavarba jött, elpirult, és nagyon úgy tűnt, hogy valamit rejteget a télikabátja alatt. Erre Coccolino is elpirult, és megpróbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre Nyuszi zavarát, de titokban biztos volt benne, hogy Nyuszi a neki szánt ajándékot rejtegeti. Milyen boldogan ugrándozott akkor hazafelé! Útközben ő is beszaladt a boltba, és sürgősséggel megrendelte a létező legnagyobb csoki nyuszit, mert annak Nyuszi minden évszakban nagyon örült, nemcsak Húsvétkor. Sohasem ette meg őket, hanem elégedetten berakta a nagy üveges almáriumba, ahol már ott sorakozott az összes eddig kapott nyuszi.

- „Majd mindet egyszerre fogom megenni, ha eljön az ideje!” – magyarázta a többieknek, és nagy gonddal megigazítgatta azokat, amelyekről úgy vélte, kilógnak a sorból. Legkedvesebb időtöltése ugyanis gyűjteményének rendezgetése volt.
- „Én nem tartogatnám őket ennyi ideig…” - ingatta a fejét Mókus Márk, aki épp olyan torkos volt, mint egykori őse, Misi Mókus. – „Ami ennivaló, azt meg kell enni. Punktum.”
- „Még meg talál romlani…” - mondta óvatoskodó hangsúllyal Róka Peti.
- „Lehet, hogy már le is járt a szavatossági ideje!” – tódította Mókus Márk.
- „Soha! Még hogy a csoki nyusziknak lejár a szavatossági… micsodája! Nem holmi marha párizsi ez, barátom! Annak lejárhat a… a szavatosa, vagy mije, de a csoki nyusziknak, azoknak soha! Mert ezek nem elég, hogy nyuszik, de még csokiból is vannak ráadásul!”

- Milyen aranyos volt, ahogy körmeszakadtáig védte a csoki nyuszikat! - Coccolino egészen elérzékenyült, ahogy visszaemlékezett a régi karácsonyokra. – Egyáltalán nem zavarta, hogy folyton csoki nyuszikat kapott ajándékba. Sőt: Mókus Márk egyszer megpróbálkozott egy marcipán répával, de Nyuszi kerek-perec visszautasította, és egészen vérig sértődött, amiért nem csoki nyuszival lepték meg! És most nem kell neki a csoki nyuszim…

Megint majdnem elsírta magát, úgyhogy gyorsan megpróbálta másfelé terelni a gondolatait.

- És Róka Peti? Neki mindig valami mást adtam ajándékba. Na jó, csak a mintája meg a színe volt más, egyébként minden évben puha, meleg sálat kötöttem neki. Nagyon szereti a sálakat, ugyanis… Hihi – kuncogta el magát Coccolino – emlékszem, egyik télen az összes sálat a nyaka köré tekerte, amit valaha kötöttem neki! Azt mondta, azért, mert nagyon meg van fázva. Én persze tudtam, nem meri bevallani, hogy egyszerűen csak úgy a szívéhez nőtt valamennyi, hogy nem tudott választani közülük… olyan édes volt, ahogy rekedtes hangon, erőltetetten köhécselve és krákogva beült a megszokott helyére, a kandallóm melletti öreg karosszékbe, és hamarosan úgy belemelegedett a beszélgetésbe, hogy egészen megfeledkezett az állítólagos náthájáról. Istenem, mekkorákat nevettünk együtt!

Ismét majdnem eleredtek a könnyei, ahogy bánatosan ringatta magát a kandalló melletti puha karosszékben.

- Hát, akárhogyan is próbálom, ezen az estén semmi másra nem tudok gondolni, csak rájuk!

Most már ha akarta volna sem tudta volna megállítani a könnyeit. Egyszerűen nem értette, miért fordultak el tőle a barátai. Csak zokogott, zokogott vigasztalhatatlanul.

A kakukkos óra este nyolcat ütött. A távolban bánatos kutyacsaholás hallatszott, és valaki megkocogtatta az ablakot. Coccolino megdörzsölte vörösre sírt szemeit. Az öreg fotel karfája egészen nedves lett a könnyeitől. Körülnézett, és csak most ébredt rá, hogy a karácsonyfa feldíszítése és az ajándékok csomagolása közben annyira elcsigázódott, hogy beledőlt a karosszékbe és elnyomta az álom.

Odament az ablakhoz, és a ház előtt megpillantott egy hatalmas, szikrázó, hóból épített Coccolino macit. Körülötte ott ugrándoztak és integettek a barátai, az arcuk pirosan ragyogott a ropogós, friss levegőtől.
Coccolino felkapta a télikabátját, és kirohant hozzájuk.

- Ezt a macit neked építettük, fogadd tőlünk szeretettel! Remélem, nem késtünk sokat! – mondta Nyuszi, és úgy megölelgette jobbról-balról, hogy csak úgy ropogtak a csontjai.

Coccolino azt sem tudta, hogyan palástolja hatalmas izgalmát és boldogságát!

- Hát mégsem felejtettek el engem! Hát mégis szeretnek! – gondolta magában, aztán betessékelte az átfagyott társaságot a meleg, fahéj-illatú szobába. Mindenki elfoglalta a helyét, előkerült a fahéjas tea és a ropogós diós kalács. Róka Peti (aki egyébként egy roppant kedves róka, és Coccolino legjobb barátja) elmesélt egy hosszú-hosszú történetet az ükapjáról, Vukról. Tátott szájjal hallgatták a történeteit, és közben jóízűen nevettek. Aztán Mókus Márk mesélte el egyik legendás felmenője, Misi Mókus kalandjait. Micsoda nagyszerű történet ám az! A levegőt megtöltötte a csodálatos fahéj illata, a boldog arcokon cikáztak a karácsonyfadíszek fényei, és titokban már mindenki arra várt, hogy végre megcsendüljön az angyalka picinyke csengettyűje, mely az ajándékosztás idejét jelzi…